A poszthumán döntés
Már vagy két hete elolvastam a könyvet, de gondoltam érlelem még magamban, mielőtt élménybeszámolót írnék.
Óhatatlan, hogy az olvasó összehasonlítja az adott regényt Brandon Hackett (Markovics Botond) korábban olvasott művével. Esetemben fordítva alakultak a dolgok, mint az olvasók többségénél, ugyanis én először “végeztem ki” az Isten gépeit, aztán jött csak a Poszthumán döntés.
Hogy melyek a könyv cselekményének főbb elemei, nem taglalom, megtették már sokan. Inkább személyes benyomásokról írnék.
Először is, a stílus nagyon hasonlít az Isten gépeihez. Ez nem lenne meglepő, hiszen ugyanaz az író. Csakhogy mindkét mű E/1-ben íródott, ráadásul A Poszthumán Döntésben két szereplő szemével látjuk az eseményeket. Sajnos azt kell mondanom, hogy Eliott, Nicole és Szófia karaktere nem válik el olyan élesen, mint lehetett/kellett volna.
Na, aztán itt ki is merül minden negatívum, amit fel tudok hozni :)
Komótosan induló regény, de kell a felvezetés, hiszen meglehetősen távoli jövőben játszódik, idegen környezetben, kell idő a háttér bemutatásához. Érdekes, hogy alapjaiban mennyi a hasonlóság az Isten gépei világával, mégis más utat jár be a Poszthumán döntés jövőképe.
A személyes konfliktusok és célok nagyobb figyelmet kapnak, ezért könnyebben átélhetők a Poszthumán döntés eseményei. Együtt izgulunk a főhősökkel.
Meglepetésekben nincs hiány, és bár néhány helyen azt éreztem, hogy légből kapott, deus ex machina események következnek, később át kellett ezt értékelnem, és minden szálat levarrt Botond a végén (gondolok itt elsősorban a telepatákra).
A könyv számomra azt a határt keresi, meddig ember még az ember, és azt a pontot kutatja, amelytől már emberen túli lényként kell kezelnünk. A történet szereplői sosem lépik át ezt a pontot. Botond nem akart, nem mert bemutatni olyan gondolkodást, amely elszakadt az emberitől. Nyilvánvalóan nem lett volna hiteles. Számomra a könyv utolsó része hagyta a legmélyebb nyomot: ahogy bemutatja az ember fizikai és a tudati létezésének elválaszthatatlanságát. Bár nincs testünk, mégis a fizikai létezéshez kötődünk.
Vajon van más út? Ezen gondolkodtam a könyv olvasása után. Miért riasztó a közös tudat, az individualizmus elvesztése? Vagy csak nekünk, nyugati embereknek az?
(Sok szex volt a könyvben, de azt hiszem, elenegedhetetlen a fizikai létezés megértéséhez. Ahogy az evés-ivás is. Mert az is volt benne. Meg fájdalom.)
Nem tudnám megmondani, melyik könyv tetszett jobban (mármint Isten gépei vagy Poszthumán döntés). Az elsőben az emberiség jövőjét nagyobb léptékben ismertük meg, grandiózusabb események követték egymást, a másodikban kisebb térben mozogtak a szereplők, de személyesebb konfliktusokba kerültek.
Mindenesetre nálam csillagos ötös mindkettő, kérem a következőt!!!