szép és nehéz ::: Sümegi Attila jegyzetei

Szépen haladok az SF-het is súroló könyvemmel (jelen munkacím: Palackposta), és meglehetősen élvezem az írást, ugyanis már a kezdet kezdetén alkut kötöttem Freddel. Tudjátok, ő az a manó az agyamból, aki a tudatalattimban lakik, és mindig egészen váratlan pillanatokban (többnyire a vécén) bedob egy ötletet.

Már a regény tervezésekor sejtettem, hogy kevés az, amit vázlat gyanánt az üres vászonra hányok, ezért végig motoszkált bennem, hogy fel kéne még dobni valamivel ezt az egészet, de nem tudtam, mivel és hogyan. Sebaj, nekiálltam írni, és milyen jól tettem! Fred hülyébbnél hülyébb ötletekkel rukkolt elő, amelyeket más esetben elvetettem volna, de most igyekeztem beleilleszteni a kész mintázatba. És még eddig mindig sikerült! Hihetetlen, de működik!

Jól együttműködöm Freddel, hagyom, hogy jelezzen, meghallgatom, megvitatom vele a dolgokat. Néha írás közben is sugdos a fülembe, és… nos, Fred elég szexista, elég perverz, szeret álomképekben lebegni és mindenféle szimbólumokkal dobálózni.

Már az elején bedobott egy szimbólumot, amiről nem tudtam, hogy mi a célja, de folyton előhozakodott vele, olyannyira, hogy a regény közel fele ráépül. Rizikósnak éreztem így belevágni az írásba, mert mi van, ha Fred téved, és ezek az ötletek nem állnak össze egésszé, de nem így történt. A szimbólum írás közben értelmet nyert, új dimenziót adott az egész regénynek, kiegészítette. Igaz, ami igaz, el is tolta az arányokat, ezért most azt kell mondanom, hogy jelen pillanatban az Élet Értelme helyett egy intergalaktikus románcról írok.

De még csak a sztori negyedénél tartok, és tudom, hogy Frednek sok-sok ötlete lesz még.

Én meg hagyom magam.

Mozihíreink következnek:

- Új Dűne adaptáció készül! Eddig úgy volt, hogy Peter Berg ül majd a rendezői székben, aki masszív epikát ígért az eddigi feldolgozások helyett (szerintem nagyon helyesen). Most felröppent a hír, hogy mégsem ő fogja rendezni. A stúdiónak két jelöltje van: Neil Marshall (aki eddig horror filmeket nyomatott, és most forgatja a Centurion c. mozit), a másik pedig - és ez az érdekesebb - Neill Blomkamp, aki a District 9-t rendezte!

-Mortix Rex címmel jövőre a mozikban egy a Római Birodalom idején játszódó film, amely a rendező állítása szerint a Farkasok Szövetségére fog hajazni. A történet szerint egy légiós Britanniába megy, hogy elintézzen egy titokzatos szörnyet. Ehe-ehe. Nekem speciel a Farkasok Szövetségében nem tetszettek a harci jelenetek, mondjuk a hangulat rendben volt. Ha kicsit jobbak lesznek az akciók, akkor tuti nézős, mert ugye Római Birodalom.

-  Új Robin Hood képek kerültek fel a netre! Ridley Scott és Russell Crowe realisztikus verziót ígér, elmondásuk szerint elfelejthetjük a kötélen táncolós marhaságokat. Sok szereplős csaták, kegyetlenség vár minket jövő májusban. Úgy legyen!

Crowe: - “when you look back at [Kevin Costner’s] Prince of Thieves, it’s like watching an extended Jon Bon Jovi video clip.” … “”You’ve got 130 horses doing a full speed gallop charge into 600 guys on the ground. And every man on the horse is going to do a half-dozen fight pieces. It was violent, anarchic, absolutely crazy”

forrás: www.firstshowing.net

A hosszú hétvégén kirándulni voltunk Mosonmagyaróvár érintésével Bécsben, és sok szép élménnyel és tapasztalattal tértünk haza vasárnap este.

Az egyik ilyen élmény, hogy Óváron több a fogorvos, mint az étterem. Komolyan mondom, ilyet még nem láttam! Gondolom azért, mert a határtól távol élek. Minden sarkon német táblák hirdették, hogy itt aztán mindent megcsinálnak a fogaiddal, amit csak lehet. Dojcse praxis. Ilyesmi.

De étterem, az meg semmi. Volt nagyon drága, oda azért nem mentünk, volt korán bezáró (minden nap 17:00-ig nyitva… wtf? És ha vacsorázni akarok?), és volt olyan, amelyik ki sem nyitott. A végén már azt akartuk, hogy egy pizzériát találjunk… nem sikerült.

Megkérdeztük az utca emberét. Lévén pizzáról van szó, fiatalokat kaptunk el, de csak a fejüket vakarták. Aztán nagy nehezen mondtak egy útvonalat, amelynek a végén talán(!) lesz egy pizzéria.

Szerencsére, három fogorvos között ott figyelt egy. Halleluja!

Az étlapnál sejtettük, hogy  baj lesz, mert a pizzák elnevezéséből látszott, hogy az olasz nyelvtudás a google által kidobott lapokig terjed. Nos, feleségem négy évszakot kért, én meg négy sajtosat. Megbántuk.

Aztán másnap kimentünk Bécsbe. Nekem kimaradt a nyolcvanas évek ki-be mászkálós része, videót is már itthon vettünk, úgyhogy Ausztriából én csak azt a sarkot ismertem, amelyen keresztül Olaszba utaztunk. Volt mit bepótolni. Így országnéző útra indultunk, azaz nem autópályás kocsikázásra!

Ami rögtön szemet szúrt, az utak minősége. Jéééé, nem rázkódik, nem kátyús. Szép, sima, egyenletes. Na, de kérem! És mi lesz a hátmasszázzsal? A magyar utak azért jók, mert nem hagyják, hogy a sofőr elkényelmesedjen vagy hogy elaludjon!

A másik a sebességkorlátok betartása. Valami miatt az osztrákok nagy része (egy-két őrült ott is akadt), komolyan veszi a megengedett maximális sebességet. Fékeznek, ha meglátják a táblát. Hihetetlen! És a bécsi forgalom is nyugisabb, mint a pesti. Legalábbis első ránézésre.

No, csak ezt akartam elmondani.

Más: az rpg.hu-n olvasható egy novellám Róka a lyukban címmel. Saját világra, Yagaardra íródott, ahol a nemrég megírt regényem is. Jó szórakozást hozzá!

Szöveg: Sümegi Attila
Képregény: Bradák Balázs

Az ajtófélfának támaszkodva szívom cigarettámat. Szürke füstje ködösíti az amúgy is párás fürdőszobát.
Kedvesem a kádban ül, karja lelóg oldalt, mint madár törött szárnya.
Nyakán a vigyor ereket, patakokat, folyókat ereszt testének márvány domborzatára; iker-hegység, köldök tó, és lejjebb az a bizonyos domb, a bizonyos istennő nevével. Szép domb, nemrég nyírtak rajta füvet.
Lábai között a zavaros víz már kihűlt: felvette a test hőmérsékletét.
Kezemben még ott a borotva. Nem a rendeltetésének megfelelően használtam.

Ó, a mocsok nem a sárnál kezdődik!

Annyira akarom, hogy az enyém legyen, és soha másé. Vérével képet festenék alakjáról, melléből párnát varrnék, bőréből kabátot.
A kis, eper ízű szívét pedig megenném, hogy segítsen az enyémnek a dobogásban.
Vagy inkább hagyom az egészet. Néha az ördög fest angyalt a falra; de csak akkor, ha éhes.
A bennem élő szörnyeteg morogni kezd, megmoccan, belém mar, kifordít, és már nem is én vagyok. Felfal engem is, őt is, elteszi a pengét, és új szerelmet keres.

Új étel, új cigaretta.
Művész vagyok.
Mocskosul.

Pénteken Kleinheincz Csilla (Hanna) novelláskötetének bemutatóján jártunk. Vidéki lévén, számomra Budapest egyszerre izgalmas és taszító, pláne, ha autóval megyek (külön élmény), és most sem alakult ez másképp. Fél óra alatt fent voltunk, aztán egy óra totyogás a körúton. Idegfeszítő. Pláne, ha az emberfiának kis dolga is akad, ami egyre inkább feszít.

A lényeg, hogy kisebb kitérőkkel egy játszótéri  tojtoj irányába, végül is időben megérkeztünk a tett helyszínére, ahol nem kellett sokat várni, hogy kezdődjön a bemutató. Oldalt süti és pogácsa hegyek, mindet Hanna készítette, hátul egy asztal, mögötte az író és Wyquin, aki kérdéseivel irányította a beszélgetést. Nekem tetszettek ahogy vezette az eseményt, és az is jó volt, hogy a közönség is aktivizálta magát (kivéve engem, nekem ilyenkor semmi nem jut az eszembe, pedig töröm a fejem rendesen, mint Micimackó. Bezzeg utána!

Aztán könyvvásárlás, dedikálás és beszélgetés az ismerősökkel, írókörtársakkal. Az sfblogsról is összefutottam Hackettel és Adeptussal.

Hanna blogján felmerült a kérdés, hogy miért is járnak az emberek könyvbemutatókra: az író vagy a könyv miatt? Nos, részemről nehéz ezt a kettőt szétválasztani. Mert egyrészről engem érdekel, hogy az író, hogyan látja a művét a megjelenés pillanatában, hogyan vezetett el ideáig az út, és érdekes bepillantást nyerni a kulisszatitkok mögé (pl. ezért szeretem az extra dévédéket is nagyon. Hm, érdekes gondolat: mi lenne, ha a könyvek ezentúl extra változatban is megjelennének, ahol a második kötet a megszületés fázisait mutatná be :))

Másrészt maga a könyv miatt megyek el: kézbe venni, dedikáltatni… Az egésznek olyan rituálé jellege van. Mint egy koncert.

És persze jó volt találkozni ismerősökkel. Remélem, még sok ilyen bemutatón összefutok velük.

Hannának pedig még egyszer gratula a könyvhöz és a sütikhez!
(Hamarosan véres kritikával jelentkezem a novellákat illetően )

Éppen egy SF regényen dolgozom, és szépen haladok, lásd Írógörcs, és azon gondolkodtam el, hogy vajon mennyire hat az íróra az, amit éppen olvas vagy éppen lát. Nyilván hat rá. Főleg a saját élete, tapasztalatai hatnak rá.

A Szabó Laci munkacímet viselő regényemnél egyelőre nem tudom, mi hatott rá, mivel az elmúlt évben elkövetett novelláimból és egyéb ötleteimből gyúrtam össze ezt a sztori-masszát. Szóval mindenféle lesz benne. Azt hiszem, hatott rá a Darázsgyár c. regény és talán a Donnie Darko c. film, de azért nyilvánvalóan egyikre sem fog túlságosan hasonlítani, főleg nem a Darázsgyárra, azért nagyképű nem vagyok (vagy az nagyképűség ha valaki azt állítja magáról, hogy nem nagyképű??)

Aztán végiggondoltam, miket is írtam eddig életemben, és azokra mi volt hatással. Csak úgy érdekességképpen:

Gnómok és kincsek (kb: 1993)
Tömény és idétlen fantasy paródia, amelyben teljesen hasznavehetetlen gnómok elindulnak kincset keresni. Egyértelműen Gyűrűkúra és Pratchett Mágis Színe utánérzés. Még beszélő csontváz is van benne, csak itt nem a Halál, hanem az Erdész. Érdekesség, hogy kockás (tudom, tudom, nem kockás, hanem négyzetrácsos) füzetbe írtam. Többször nekiálltam begépelni, de igazság szerint nem sok értelmét látom. Inkább fájdalmas, mint élvezetes.

Mikor a hősök is meghalnak (1994)
Első “komoly” fantasy, amelyben a kigyúrt barbár istenek játékszerévé válik, és a végén meghal. Van benne elrabolt lány, íjász, és görög istenekhez hasonlatos égi civakodás. Akkoriban sokféle könyvet olvastam, szerintem John Caldwell hatása érezhető leginkább, csak humor nélkül

Mennyország Tourist (2001)
Érdekessége, hogy először forgatókönyv formában követtem el, aztán írtam át prózává. Meg is látszik rajta. A főhős és családja rábukkannak a mennyországra az éjjeliszekrény mélyén, és megkezdődik a harc az angyalok és a Sátán között. A csipetnyi humor Pratchettet és Gaimant idézi, enyhén hasonlít közös regényükre a Good Omens-re. Egyébiránt a Tankcsapda azonos című nótája ihlette.

Vasbogarak (2008 )
Novella füzér, immár saját fantasy világról. Egy századnyi légiós története különböző hadszíntereken. A szerkezetet az Elit alakulat c. sorozat ihlette, a hangulatot a Róma c. sorozat, a stílust pedig Steven Pressfield ókorban játszódó könyvei. Komolyan ajánlom mindenkinek a Tűz Kapui c. könyvet, amely már két kiadást is megért. Ez a thermopülai csatát dolgozza fel egy spártai szolga szemszögéből, rendkívül nyersen és durván. Az írótól megjelent még a Háború hullámai Athén és Spárta háborújáról, valamint az Afgán hadjárat, amely Nagy Sándor hódításairól szól egy egyszerű katona szemszögén át. Félelmetesen jó könyvek!

Agónia Városa (2009) - kisregény
Elvileg rajzos regénynek készül, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Sci-fi, a disztópiák világából. Hatott rá a Warhammer 40K, a Dredd Bíró, a Brazil. Egy ikerpár története egy génmanipilált városban, ahol lázadást és forradalmat szítanak, és felszabadítják az emberi elmét.
Andeyaal (munkacím) (2009)
Ismét saját fantasy világ, ezúttal egyetlen városban játszódik, a központban egy család négy tagja. A hangulat ismét a Róma c. sorozatból jött, és nagy hatással volt a második évad az alvilág kidolgozásában, másrészt a Keresztapa filmek is hatottak rá erősen.

Nos, ennyi. Itt tartok most.  Konklúziót nem akarok levonni, nem hiszem, hogy lehet.

Nehéz meghúzni a határt, mi számít művészi értékkel bíró alkotásnak, és mi a giccs, mi a pusztán szórakoztatásra teremtett mű. Rengeteget gondolkodom ezen, és mindig mást hiszek, mást tartok helyesnek. Azt hiszem, ezek a fogalmak is relatívak, mint minden más a világban. Adott kor adott szokásaihoz idomuló dolgok.

Az írás tekintetében általában megkülönböztetnek szórakoztató irodalmat és a szépirodalmat. Nehéz megmondani, hol van az elválasztóvonal, az sem biztos, hogy feltétlenül van. Szerintem a legfontosabb az értékteremtés.

És mi számít értéknek? Érték az, amiből kevés van. Ami egyedi. A főhős lányát elrabolják, és ő mindent megmozgat, hogy kiszabadítsa. Ez a történet nem értékes, mert sok ilyen van már. Az eredeti ötlet elengedhetetlen, de talán még fontosabb az az eredetiség, ahogyan előadjuk a történetet. És ez talán még nehezebb is.

Alapvetően kétféle narráció van: az író, azaz a narrátor előtérben, a másik pedig az író, azaz a narrátor a háttérben. Hagyományosan a szórakoztató irodalomban az író a háttérbe vonul, és hagyja, hogy az általa teremtett karakter életre keljen.

Van egy olyan mondás, hogy “rám nagyon kell vigyázni, mert belőlem csak egy van, mások meg sokan vannak”. Vagy valami ilyesmi, most nem nézek utána, hogy is van ez pontosan. De azért  a lényeg átjött. Szóval minden ember egyedi. Tehát ha az író előtérben van, akkor nagy eséllyel írunk egyedi hangvétellel. Ha az író a háttérben van, akkor meg minden azon múlik, hogy az általa megteremtett karakter mennyire egyedi és életszerű.

Mi számít még értéknek? Ami nem pusztán az, aminek látszik. Aminek mélysége van. Rétegei vannak. A főhős lányát elrabolják, és ő mindent megmozgat, hogy kiszabadítsa. És ennyi. Nincs tovább. Ez egy felszínes réteg, nincs mi elgondolkodtasson, nincs, ami mélyen megérintsen.

Az a mű, amelyet olvasása után percekkel elfelejtünk, nem teremtett értéket.

És mi értékes még? Amire az olvasók többsége azt mondja, hogy az. Amikor az egyik olvasó azt mondja a másiknak, hogy “Figyelj, ezt el KELL olvasnod! Ez nagyon jó!”

Amikor az író leül, hogy megírjon valamit, gondoljon a sablonos, mélység nélküli könyvekre, amelyeket senki nem olvas.

És akkor el is érkeztünk az értékteremtés legelső és legfontosabb lépcsőfokához, amelyet az írónak fel kell tennie az üres papírt/monitort bámulva: miért is írom meg ezt?

No, ennyit mára, ez most kikívánkozott belőlem. Köszönöm, hogy meghallgattak

Szerencsés helyzetben vagyok, hogy már első íráskezdeményeim idején megtanultam, hogyan nem szabad és hogyan illik fogadni mások véleményét. Vagy akár nevezhetjük kritikának is. Vagy a kritikát véleménynek.

Van különbség a kettő között? Tehetünk, akár.
Az én olvasatomban a kritika az olvasónak szól: figyelj, mert ezért érdemes elolvasni ezt a művet, vagy vigyázz, nem érdemes elolvasni, mert…
A vélemény pedig egyrészt szól az olvasótársaknak, másrészt közvetlenül az írónak szólhat, ez már a fórumtól, közegtől függ. Nekem tetszett, nekem tetszett, ezért meg azért. A jó kritika indoklást ad, a vélemény nem feltétlenül.

Melyik szól az írónak?

Egyik sem. A kritika/vélemény (továbbiakban csak kritika) nem azért íródott, hogy az írót megszólítsa. A kritika ténymegállapítás, vélemény, szubjektív gondolathalmaz egy létrehozott műről, amely önmagában áll. Nincs mögötte író ugyanis. Az olvasók - hacsak nem elvakult rajongók - nem az írót olvassák, hanem az írást. Vagy az írás módját! De nem magát az írót.

Akkor az író ne is olvasson kritikát? Dehogyem! Az író tanulhat belőle, sőt, szerintem alap, hogy elgondolkodik rajta, mi az, amit legközelebb másképpen kellene tennie, mi az, ahol nincs igaza a kritikusnak. Mert ilyen is lehet.

Na, de mint mondtam, ez már egy kész mű. Így aztán az író utólag már nem módosíthatja, pláne nem úgy, hogy közbeszól, míg az olvasók a véleményeiket cserélgetik egymás között: elnézést, de ezt azért írtam meg így, mert… Az olvasó meg felhúzza a szemöldökét: kit érdekel? Akkor miért nem írtad meg úgy? Meg ki is vagy te? Mi a műről beszélgetünk, az meg ilyen. És kész. Legközelebb lehet javítani.

A legrosszabb, ha az író úgy érzi, a műve olyan értékes, hogy mindenáron meg kell védenie. Bántják a pici gyerekemet… Brühühü! És ilyenkor személyes támadásnak veszi a kritikát. Verbális bosszút akar állni az olvasón. Akinek eredetileg az írást szánta.

Szóval mi tehet az író? Tessék szépen megköszönni, hogy egyáltalán elolvasta valaki azt, amit írt, mert manapság már az is nagy szó, ha olvasnak valakit az emberek. Ha a kritika negatív, ha pozitív, akkor is legközelebb még jobbra kell törekedni. Mást nem tehetnek, ha már egyszer kiadták a fiókból.

És a fentieket olvasóként  írtam. Ez a véleményem.

Tegnap este nosztalgiáztunk. Kérlek benneteket, hallgassátok meg ezeket a dalokat, hunyjátok le a szemeteket, és menjünk vissza együtt a nyolcvanas évekbe… (már aki nem akkor született :))

La Boum. 1980-as film, főszerepben Sophie Marceau. Nálunk 1985-ben mutatták be a mozik, és éveken keresztül a kamaszodó fiatalok kult-mozija lett. Igen, ez a Házibuli

Szóval a sok írás között néha jó lazulni egy kis retro életérzéssel. Döbbenet, milyen jó film még most is a Házibuli, persze az is lehet, hogy csak a sok kedves emlék miatt van ez így. Az első rész összeszedettebb, mint a második, remek karakterek, átélhető szituációk. És a legmegdöbbentőbb számomra, hogy már a nyolcvanas években is a szex körül forgott minden (öööö.. miért is csodálkozok? Nyilvánvalóan MINDIG a szex körül forog a téma). Ráadásul a második részben még füveznek is (illetve próbálnak).

A sztori teljesen egyszerű, a 13 éves Vic éli a kamaszok bonyolultnak tetsző életét, örlődik a családi szigor és a házibulis-lassúzások között. [Zárójelben: Sophie Marceau a második részben egészen dögösen néz ki, annak ellenére, mennyire fiatal ;)]

No, mindegy. Szóval kellemes élmény volt újra nézni ezeket a filmeket, és jó volt egy kicsit megint tininek lenni Próbáljátok ki ti is!

Egyik kedvenc íróm Michael Moorcock (complete biography), annak ellenére, hogy nem olvastam minden művét. A “szerelem” még tizenéves koromban kezdődött, amikor még mindent megvettem, ami fantasy címen jelent meg. Így olvastam el a Corum kardjait, ami azonnal megfogott. Nem tudtam letenni, magával ragadott a nem klasszikus fantasy vonal, a vívódó, magányos hős és a különös kalandok.

Ezek után természetes volt, hogy könyvespolcomra kerül a Melnibonéi Elric is (magyarul “n” nélkül szerepel a borítón). Valahol olvastam, hogy ez a leghíresebb sorozatának nyitódarabja, amelyben a főhős nemcsak szerelmét, de egész népét is elpusztítja. Ez tetszett. A könyv első olvasásra nem annyira, mégis volt benne valami más, mint a többi tucat-fantasy-ben.

Aztán persze többszöri elolvasás után egyre inkább elvarázsolt. Később megjelent még az Igazgyöngy erődje is (Valhalla), és egy novella (Királyok sötétben - Cherubiontól), aztán ennyi.

Tizenhat évesen az angol nyelvvizsgára való felkészülés jegyében megvettem a Stormbringer c. Elric regényt (amely a saga lezárása), és fordítani kezdtem. Úgy, hogy akkor még alapvető nyelvtani szabályokkal sem voltam tisztában Mindegy, 50 oldalig jutottam, aztán a regényt végülis az egyetem alatt olvastam ki.

Emlékszem, egyik angol órán az volt a feladat, hogy kedvenc énekes, színész életrajzát kellett bemutatni, és én Moorcockból készültem fel Jellemző

És a kedvenc Moorcock regényem a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg! A Harcikutya. Egy időben még színdarabra is át akartam írni, de aztán nem jutottam sokáig

Középsulis koromban beszereztem az Elric! szerepjátékot egy kiegészítővel is, bár sosem játszottam vele.
Nemrég a Delta Vision nekilátott - nagy örömömre! - a teljes  Moorcock életmű magyarra ültetésére. Sajnos, a válság miatt most éppen szünetel a sorozat, de nagyon remélem, hogy jövőre vagy azután folytatódni fog, mert az író multiverzuma (amelyben az Örök Bajnok küzd különböző formában) érdemes rá, hogy a nagyközönség is megismerje. Persze tudom én, hogy nem népszerű fantasyról van szó, és már régen íródtak (az első Elric regény a hatvanas években született).

Miért is vettem elő ezt a témát? Két dolog miatt:

Már évek óta kering a hír, hogy megfilmesítik az Elric történeteket.  Michael Moorcock nagyon nyomja ezt a projektet, állítólag forghatókönyv is készült. Maga az író legszívesebben Paul Bettany-t tudná elképzelni főszerepben, ami logikus választás lenne, hiszen a Da Vinci kódban is albínót alakított, szóval tutira jól nézne ki. A  Gyűrűk Ura sikerét meglovagolva akár egyenesbe is érhetett volna a terv, de a filmesek előbb az Arany Iránytűt akarták elkészíteni. Mivel az a film bukott, ezért az Elric sem kapott zöld utat.

Pedig egy komor hangulatú dark fantasy igazán jót tenne a zsánernek film terén is.

Michael Moorcock fórumára írt Michael Bessett, aki éppen most rendezte meg a Solomon Kane mozit (ahogy már írtam korábban), jelezte, hogy a másik kedvenc hőse Elric, és szívesen megrendezné. HOPPÁ! Reménykedjünk, hogy a Solomon Kane sikeres lesz, és talán valóra válik sok ember álma - köztük az enyém is.

A másik, hogy a Del Rey kiadó megjelenteti az összes Elric sztorit egy hatrészes sorozatban, tanulmányokkal, illusztrálva. Ó, igen.

Az első két kötetet már meg is rendeltem.

Elric!