szép és nehéz ::: Sümegi Attila jegyzetei

L.N. Peters adta tovább a stafétát, és ajándékozta nekem a megtisztelő Creative Blogger titulust. Nem hiszem, hogy megérdemlem, hiszen semmi mást nem csinálok itt, csak beszámolok néhány dologról, ami történik velem. Hozzáadott értéket a naplóm nem tartalmaz, legfeljebb nyomokban mogyorót.

Mindenesetre köszönöm szépen, igyekszem megfelelni az elvárásoknak

Mivel is jár ez a Creative Blogger cím?

Meg kell köszönnöm a díjat, és linkelnem kell az illetőt, akitől kaptam: Köszönöm, kedves L.N. Peters!
A logót ki kell tennem a blogomba: ki fogom tenni, amint kiderítem, hogyan kell
Írni kell magamról 7 dolgot: Ezt én is már teljesítettem korábban, így most 7 olyan dolgot írok, ami kifejezetten az SF-fel kapcsolatos:

1. Első SF film és könyvélménye a Jedi visszatér volt, amit feliratosan láttam a moziban 7 évesen, és egy kukkot sem értettem belőle. Vader egyszerűen csak “A Feketének” hívtam.
2. Alsós koromban faltam Nemere könyveit, főleg a Don, Lars, Arieles sztorikat imádtam, de a Zuhanás a Napba sorozatot is kedveltem.
3. Moziban láttam az Androiodok lázadása c. filmet, amiről azóta sem hallottam semmit, nem is emlékszem rá, azt sem tudom, milyen volt.
4. Egy barátommal vashordók segítségével akartunk űrhajót építeni.
5. Ugyanezzel a barátommal lelkes parajelenség kutatók voltunk, főleg a gondolatolvasás és a vízforgatás területén akartunk eredményeket elérni. Eredménytelenül.
6. Általános iskolás koromban megpróbáltam elolvasni a Dűnét, de zavarosnak találtam, és sokáig félretettem…
7. Nem olvastam egy betű Bradbury-t sem 28 éves koromig. Azóta az egyik kedvencem.

Mi kell még? Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blogtársamnak, és be is kell linkelnek őket, valamint jeleznem kell nekik, hogy díjazottak lettek.

Paff neki…

Akito
Hackett
Jud
Creideiki
Mentolosmacska
Fairylona
és Marco

Múlt hét csütörtök óta itthon vagyok. Két hete kezdődött a dolog egy tenyérnyi égő, viszkető felülettel, ami kiütésszerű dudorokkal folytatódott, aztán az érzés átterjedt az egész jobb oldalamra. Övsömör.

Nofene. Olyanom se volt még. A doki kiírt egy hétre, és elég sok gyógyszert beszedetett velem. Meg B vitamint, mert ez a vírus az idegekben bújik meg. Egyébként ugyanaz, mint a bárányhimlő vírus, szóval kisgyerekek reszkethettek tőlem!

Igyekeztem hasznosan tölteni az időt, gondoltam, itt a lehetőség, hogy haladjak a Palackposta című, pszeudo-SF regényemmel (korábban Szabó Laciként hivatkoztam rá). Most az utolsó szálon dolgozom, ma elértem a 400.000 karaktert, még kb. 50-80 000 várható.

Vagy életem eddigi remekművét írom, vagy egy rakás barnaságot, egyelőre nem tudom eldönteni. Röhej, de tényleg nem tudom. Egyszer így érzem, egyszer úgy. Talán az zavar, hogy hagyom, hogy a tudatalattim döntsön helyettem. Én meg hallgatok rá, és néha nagyon idétlen összefüggéseket fedezek fel.

Na mindegy. Szóval még egy-két hét és készen leszek vele, aztán megy pihenni. Talán egy-két hónap múlva már én is jobban rá tudok látni.

Filmeket is néztem ez idő alatt, jókat meg rosszakat is, most nem írok ismertetőt róluk. És persze olvasni is akartam, de néhány Bradbury novellánál nem jutottam többre. Sajnos.

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse: ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

(József Attila, 1937)

 Stimmel, annyi különbséggel, hogy nem szoktam kávéházi szegletekben verseket írni, viszont valóban gyorsan elszelelt ez a 32, és valóban nem volt még havi 200(ezer). Lehettem volna oktató, hiszen jelentkeztem töri-magyar szakos bölcsésznek, de aztán nem sikerült, és nem erőltettem. Nem Szegeden, de Veszprémben eltanácsoltak Informatika szakról az analízis nevű tantárgynak köszönhetően.

A többi egyáltalán nem stimmel, de attól még nagyon szeretem ezt a verset. És örülök, mert megértem, hogy most magamnak is elmondhatom.

Nagy álmok, nagy tervek, nagy fogadalmak…

…helyett: nagy zabálás, nagy alvás, nagy elmélkedés, nagy bámulás.

Két hét szünet, már ami a munkába járást illeti, és azt hittem, meg fogom váltani a világot. Azt terveztem, hogy végre leülök, és elolvasok egy csomó könyvet, egész évben spájzoltam, hogy majd a kandalló radiátor előtt ülve, forralt bort kortyolva lapozgatok. Meg azt is a fejembe vettem, hogy folytatom a kvázi SF regényemet. Meg hogy írok egy-két novellát.

Helyette jöttünk-mentünk, zabáltunk, látogattunk, beszélgettünk, buliztunk, zabáltunk, ittunk, zabáltunk, aludtunk, zabáltunk, aludtunk. Az ünnepek alatt konkrétan baba üzemmódba kapcsoltam: evésre és alvásra korlátozódtak a biológiai funkcióim.

Szóval azt kell mondanom, hogy a nagy szabadságosdi egyáltalán nem tesz jót az írásnak. Majd most, hogy visszatértem a szürke hétköznapokhoz és “alig lesz időm bármire is”, majd most, nekiállok ismét az írásnak.

Viszont rengeteg jó filmet néztem, többek között az Avatárt, amiről terveztem egy hosszú véleményt, de aztán annyi mindenki megírta már helyettem a véleményemet, hogy inkább mégse. A lényeg: tetszett, emiatt találták ki a nagybetűs mozit, de nem fér bele az all time best of ravesbe.

A minden napra 1 mese blogomat nyomattam egyedül, mert a név kötelez, ugye, most éppen egy Facebookos csoportot hoztam létre. Igazából nem is tudom, mi a célom ezzel a bloggal, talán csak így nyugtatom magam, hogy azért írok ám valamit. Meg azért mocskosul élvezem, meg főleg azt, amikor megkapom a grafikákat Bradától

Na, nemsokára én is írok egy mi is történt velem 2009-ben féle visszaemlékezést, meg valami olyasmit, hogy mit tervezek 2010-re. Remélem, nem zabálom és alszom át az egész éve

Bár…

Ebben a videóban mindent megtudhatsz, hogy mitől jók a karakterek egy történetben.

Mellesleg a Star Wars Episode I-en keresztül.

Egyik szemem sír, a másik meg nevet

Kinek értetek odaát?

Tedd fel ezt a kérdést egy barátodnak, látszólag a szöveg szerves részeként. Vissza fog kérdezni. Te megint tedd fel, megint csak lazán. Ekkor már zavarni fogja, hogy nem érti, visszakérdez. Most már tagoltabban kérdezz. A barátod nem fogja tudni, hogy most süket lett, vagy hülye. Egyre tagoltabban kérdezd meg, amíg le nem esik neki, hogy szivattad.

Ezután már ketten vagytok, és a következő áldozat éppen most ül le az asztalotokhoz. Többen egy ellen sokkal jobb móka…

Ja, tényleg, akartam is kérdezni: kinek értetek odaát?

Az elmúlt egy hónapban nem megy az írás. Gondoltam, írok egy novellát Yagaard világára, ha már elindítottuk - igaz döcögősen - a blogot. Kitaláltam egy sztorit, gondoltam, olyan nyolc oldalnyi novella lesz. Aztán most a tizenötödik oldalnál járok, és meguntam. Nem tetszik a befejezés, amit kitaláltam. Persze lett másik Akito kollégám segedelmével, de most meg valahogy a karakterek nem érdekelnek. Az egész olyan Tuti Gimi (vagy High School Musical) hangulatot ébresztett benne, úgyhogy inkább eldobtam a billentyűzetet.

Viszont a regényem javításával elég jól haladok, azt meg élvezem. Úgyhogy egyes számú prioritást kapott, remélem, hamarosan megleszek vele.

Közben persze nem hagyom, hogy grafomániámnak határt szabjon bármi is, így szépen haladok a mesebloggal is, egyre többen olvassák, pozitív visszajelzéseket kapok. Bár a színvonal nem egyenletes, de hát nem mindig ugyanazzal a lábbal kelek fel (még jó, hogy csak két lábam van).

Helyzetjelentésünket hallották.

Marco megkért, hogy tegyek ki lovat a blogomra. Nem tudom miért.

Tessék. Egy ló:

Mármint semmi értelmeset. És nem azért, mert nincs kedvem, éppen ellenkezőleg. Az ötletek és képek ugyanúgy cikáznak a fejemben, mint egy héttel ezelőtt, csak amikor leülök a gép elé írni, akkor elmegy a kedvem az egésztől. Csak ülök, és máshoz van kedvem. Filmet nézek vagy olvasok. Vagy főzök valamit, bár ez a ritkább

Tavaly ugyanígy voltam, éppen november-december környékén. Akkor megijedtem, és mindenáron írni akartam, erőltettem a dolgot, és meglehetősen borzalmas dolgok kerekedtek ki Van olyan írás, amit elő sem merek venni.

Idén már számítottam rá, úgyhogy most nem is erőltetem, várom, hogy elmúljon. Persze felmerül a kérdés, hogy mi van, ha akkor múlna el, ha erőltetném?

És a regényem kellős közepén tartok, ami még inkább frusztrál. De azt meg pláne nincs kedvem írni. Talán az lenne a megoldás, ha gyökeresen mást írnék, mint eddig. Tavaly is valami ilyesmi húzott ki a csávából. No, majd gondolkodom sokat.

Addig meg olvasom tovább Sztrugackijéktól a Lakott szigetet.

Szépen haladok az SF-het is súroló könyvemmel (jelen munkacím: Palackposta), és meglehetősen élvezem az írást, ugyanis már a kezdet kezdetén alkut kötöttem Freddel. Tudjátok, ő az a manó az agyamból, aki a tudatalattimban lakik, és mindig egészen váratlan pillanatokban (többnyire a vécén) bedob egy ötletet.

Már a regény tervezésekor sejtettem, hogy kevés az, amit vázlat gyanánt az üres vászonra hányok, ezért végig motoszkált bennem, hogy fel kéne még dobni valamivel ezt az egészet, de nem tudtam, mivel és hogyan. Sebaj, nekiálltam írni, és milyen jól tettem! Fred hülyébbnél hülyébb ötletekkel rukkolt elő, amelyeket más esetben elvetettem volna, de most igyekeztem beleilleszteni a kész mintázatba. És még eddig mindig sikerült! Hihetetlen, de működik!

Jól együttműködöm Freddel, hagyom, hogy jelezzen, meghallgatom, megvitatom vele a dolgokat. Néha írás közben is sugdos a fülembe, és… nos, Fred elég szexista, elég perverz, szeret álomképekben lebegni és mindenféle szimbólumokkal dobálózni.

Már az elején bedobott egy szimbólumot, amiről nem tudtam, hogy mi a célja, de folyton előhozakodott vele, olyannyira, hogy a regény közel fele ráépül. Rizikósnak éreztem így belevágni az írásba, mert mi van, ha Fred téved, és ezek az ötletek nem állnak össze egésszé, de nem így történt. A szimbólum írás közben értelmet nyert, új dimenziót adott az egész regénynek, kiegészítette. Igaz, ami igaz, el is tolta az arányokat, ezért most azt kell mondanom, hogy jelen pillanatban az Élet Értelme helyett egy intergalaktikus románcról írok.

De még csak a sztori negyedénél tartok, és tudom, hogy Frednek sok-sok ötlete lesz még.

Én meg hagyom magam.