Partok
Gábor a sirályokat nézte.
A madarak a parton lépegettek, néha felborzolták tollukat és vijjogtak. Egy csapat a Duna felett körözött, mozdulatlan szárnyakkal vitorláztak a szürke víz felett. Tanult már róluk környezetismeret órán, a tankönyvben látott is rajzot sirályról. Vajon úgy néznek ki tényleg, mint azon a képen? Próbálta már kideríteni, de mindig elrepültek, amikor közelükbe akart menni. A madarakat csak messziről szabad csodálni, mondta az apja.
Szülei a part ligetes részén, szétnyitható székeken ültek. Az apja törülközővel az arcán aludt, az anyja keresztrejtvényt fejtett. Napszemüvege a fél arcát eltakarta, úgy nézett ki, mint egy légy a mikroszkóp alatt. A húga, Betti a vízparton guggolt, és kavicsokat szedett kicsiny tenyerébe.
Gábor odament hozzá, közben szandáljával bele-belelépett a hideg vízbe. Anyja nem engedte, hogy bemenjen a folyóba fürdeni. Még lehúzza egy örvény, vagy elragadja az áramlás és megfullad. A fiú sohasem látott még örvényt, de sejtette, hogy olyasmi, mint amikor kihúzza a dugót a lefolyóból. Csak sokkal nagyobb.
Megállt Betti mellett, és hunyorogva szemlélte a túlpartot, a sötét lombok körvonalait a láthatáron. A kikötőben is ugyanúgy nézett ki a folyó látképe, pedig a Duna egy másik részén van. Lehet, hogy a túlpart mindig ugyanolyan? Lenézett húgára, akinek szöszke haját összekócolta a szél. Betti felsandított, és felemelt tenyerén mutatta, mennyi kavicsot gyűjtött össze.
Gábor is leguggolt, és turkálni kezdett a kavicsokkal teleszórt homokban. Közben fülelt, hátha feltűnik egy uszály a kanyarulatban. Az lenne a móka! Az uszályok mindig hullámokat keltettek, amelyek térdig is felcsaptak! A matrózok integetni szoktak, és izgalmas játék volt kitalálni, milyen zászló lobog a hajó végén.
Nem jött uszály, így hamar belefeledkezett a kavicsválogatásba. Bettivel külön gyűjtötték a sárga, a fehér és a fekete darabokat. Zöldből, kékből és pirosból keveset találtak. Gábor szeretett kavicsot gyűjteni. Abban reménykedett, hátha aranyat lel közöttük. Egyik alkalommal szitát is hozott, mert látta egy filmben, hogy az igazi aranymosók azzal keresik az értékes rögöket.
Néha kagylódarabot talált, gyöngyházfényűt. Azokat szintén külön kupacba rakta. Betti talált néhány üvegszilánkot, de Gábor elvette, és messzire hajította őket. Még csak az kellene, hogy az anyjuk meglássa, és megtiltsa a kavicsok gyűjtését is! Felpillantott, de a szülei ugyanúgy ültek a székeken, mint addig. Nem figyeltek rájuk.
Betti elszaladt a sirályok irányába, és testvérét szólította. A madarak ijedten röppentek fel előle, és szálltak le arrébb. Gábor egy pillanatra megijedt, hogy a húga túlságosan messzire megy, de a kislány megállt egy szürke kupac mellett, és kérdőn nézett bátyjára. Gábor hiába hunyorgott, nem tudta kivenni, mit talált. Eldobta kezéből a kavicsokat és odafutott.
Döglött sirály feküdt a parton, szürkés tollai szinte elvesztek a világos homokban. Betti lépésnyi távolságban állt meg tőle, egyik ujját a szájába vette. Gábor bottal piszkálta a madár kitárt szárnyait, de merevek voltak, mintha az állat nem lett volna igazi.
– Meghalt? – súgta Betti.
Gábor bólintott: – Szerintem igen.
A sirály fekete gombszemét mintha csak odavarrták volna. Honnan lehet tudni, hogy merre néz?
– Biztosan lezuhant az égből – suttogta a kislány, és ő is leguggolt a bátyja mellé.
Gábor a madár lábát nézte. Markoltak vagy inkább markolni akartak valamit. Talán egy halat! Az ujjai között bőrhártya feszült, hogy jobban tudjon úszni. Gábor elmosolyodott. Neki is voltak békatalpai.
– Mit csinálunk vele? – kérdezte Betti.
A fiú megvonta vállát.
– Semmit. – A sirály mellkasát figyelte. Nem mozdult.
– Inkább ássuk el!
Gábor a húgához fordult. A lány összehúzta magát, kikerekedett szemmel nézett fel bátyjára. A fiúban felrémlett egy temetés. Nem emlékezett rá, hogy ki halt meg, csak a körben álló felnőttek képe maradt meg. Az elől lévők sírtak, de ő semmit nem látott a ceremóniából a sötét ruhás emberektől.
– Jól van! – mosolygott Bettire, aki megkönnyebbülten sóhajtott, szeme felcsillant.
Gábor a meleg homokba nyomta ujjait, egészen addig, amíg hűvöset nem érzett. Aztán kifordította a kezét, és máris egy kis gödör tátongott előtte.
– Hozz botokat meg kavicsokat! – mondta húgának. Betti elszaladt, ő pedig szélesíteni és mélyíteni kezdte a gödröt.
Mire húga megérkezett, elkészült a sír. Letérdeltek a madár mellé. Gábor óvatosan a sirály teste alá nyúlt, és felemelte. A kislány is megfogta az egyik szárnyát, segített a gödörbe helyezni. A sirály úgy feküdt ott, mint egy kényelmes ágyban. Aztán Betti a piros kavicsokat a madár mellé szórta, és együtt betemették a gödröt.
A sír felett apró dombot alakítottak ki, amelyet Gábor a tenyerével keményre paskolt. Húga a maradék kaviccsal és kagylódarabokkal körberakta, mindegyiket eligazgatta. A fiú kezébe vette a botokat, és rozsdás drótdarab segítségével keresztet készített. Aztán csendben álltak a sír felett, ahogy a felnőttektől látták.
– Ne mondd el anyunak! – szólalt meg Gábor. – Ez legyen a mi titkunk. Rendben?
Betti bólogatott.
A fiú körbenézett. Az apja felébredt már, éppen szendvicset evett, az anyja még mindig a keresztrejtvény fölött görnyedt. A folyó kanyarulatában továbbra sem tűnt fel hajó, de észrevett egy alakot a parton, tőlük messzire. Éppen fürdéshez készülődött.
Gábor megfogta a húga kezét, és elindultak vissza a szüleikhez.
– Egyetek valamit! – mormolta az anyjuk, de nem nézett fel a rejtvényújságból. Az apjuk közben a szatyorból két szendvicset vett elő és feléjük nyújtotta. Gábor nem volt éhes, de elfogadta.
– Mit csináltatok? – kérdezte az apja.
– Kavicsokat szedtünk – mondta Betti.
– És hol vannak azok a kavicsok?
A kislány kinyújtott karral mutatott a part felé.
Valaki kiáltott. Távoli hangfoszlánynak tűnt, amit a víz sodort feléjük.
– Nekünk kiabálnak? – kérdezte az anyjuk. A napszemüveget feltolta a homlokára.
– Nem tudom – vont vállat az apjuk..
Gábor a szeme fölé emelte kezét, úgy nézett a kiáltás irányába.
– Valaki van a vízben!
Újabb kiáltást hozott a szél.
– Én azt hallottam, hogy segítség! – morogta az apa, és elrohant. Betti a szájába vette az egyik ujját, és nem mozdult, de Gábor elindult az apja után.
– Maradj itt! – szólt rá az anyja élesen.
Összepréselt ajkakkal torpant meg, majd tett még néhány bizonytalan lépést, és onnan figyelt. Az apja ledobta magáról a pólóját, úgy gázolt a vízbe. Gábor keze ökölbe szorult, ahogy eszébe jutott az örvény és az áramlás. A folyó közepe felé nagyon hideg lehet a víz! Gombóccal a torkában fordult hátra: az anyja kifehéredett arccal nézett vissza rá, egyik kezével Bettit fogta. Az apjuk fröcskölve tört utat a térdig érő vízben, majd alámerült, és a sötét folyóban úszott a kiáltozó alak felé. Nagynak tűnt a távolság.
A sirályok vijjogva köröztek a Duna felett, mintha ők is a mentést figyelnék. Keveset vitorláztak, és többet csapkodtak szárnyukkal, izgatottan repültek a két part között.
Valami megütötte a fiú vállát, majd a homokba pottyant. Éles rikoltással egy sirály suhant el felette, és csatlakozott társaihoz. Gábor lenézett, és a lába előtt piros kavicsot pillantott meg. Lehajolt érte, megforgatta az ujjai között. Nedves homokszemcsék tapadtak rá.
Az apja lassan az alakoz ért. Nem lehetett megkülönböztetni őket. Fröccsent a víz, mintha birkóznának. Gábor nagyot nyelt, ujjai elengedték a kavicsot. Minden erő kifutott végtagjaiból, képzeletében hatalmas örvény morajlott, a közepén az apjával.
Végül a két alak elindult a part felé. A fiú hosszan sóhajtott. Akkor vette csak észre, hogy végig bent tartotta a levegőt. Ahogy az apja és terhe közelebb és közelebb értek a folyó biztonságos részéhez, úgy ernyedtek el feszült izmai.
Az apja egy testet vonszolt a homokos partra, majd letérdelt a fejéhez. A fiú nagyon szerette volna közelebbről megnézni az eseményt, de nem mozdultak a lábai. Tudta, hogy büntetést kap, ha rosszul viselkedik.
Az apja felültette az alakot. Gábor hunyorított. Egy nő volt, aki úgy rázkódott, mintha köhögne, vagy hányna. Aztán az apja oldalra fektette, furcsa helyzetbe rendezte a kezeit és a lábait, majd futni kezdett visszafelé. Mire odaért hozzájuk, kivörösödött arcáról víz és izzadtság keveréke patakzott. Zihált, alig bírt beszélni.
– Egy nő… begörcsölt a… a lába… majdnem… majdnem megfulladt.
– De már jól van? – kérdezte az anyjuk.
– Igen… de nem ártana…., ha látná egy orvos… nagyon sok vizet köhögött fel.
Gábor egész testében megrázkódott, karja libabőrös lett. A húga, ujjával a szájában, átkarolta az anyja lábát. Könnyes szemmel nézett fel az apjára.
– Hazaviszlek benneteket – mondta az anyjuk. Belesimított Betti hajába, és az apjukhoz fordult: – Szólok a mentőknek. Te meg maradj itt, nehogy baja legyen annak a nőnek. Gyertek, gyerekek! Gábor, hozd a székeket!
Az apja azonnal felkapta a szatyrokat és sietett az autójuk irányába a fák és bokrok közé. Az anyja felnyalábolta a pokrócot, a másik kézzel Bettit húzta.
Gábor újból felvette a piros kavicsot, és az eget fürkészte. Az egyik sirály olyan volt, mint a másik. Összecsukta a székeket, és elindult a szülei után. A távolban gubbasztó nőre pillantott, aki erőtlenül feküdt le a homokba, lábát felhúzta, kezét a hasára fektette. Biztosan ő is a madarakat nézi – gondolta a fiú.
Ahogy hóna alatt a székekkel távolodott a parttól, még egyszer visszanézett, hátha észreveszi a kis keresztet, de nem látott mást, csak homokot és kavicsokat.
2007. október
Leave a Reply