szép és nehéz ::: Sümegi Attila jegyzetei

  Virág előbb a markába szedte, majd a zsebébe dugdosta a diókat. Szerette feltörni őket, és hallgatni, ahogy fájdalmas reccsenéssel megadják magukat. Az öreg fa széles árnyékot vetett, a levelek kesernyés szaga émelyítő volt. Az avar és az apró ágak madárcsontként roppantak Virág talpa alatt.
A kemény héjak összekoccantak zsebében, miközben a kert közepén álló műanyag asztalhoz sietett. Szerzeményeit kipakolta, és megszabadította a sötétbarnára száradt burkuktól. Levette iskolatáskáját, elkotort az arcából néhány szemtelen hajszálat, és végignézett a diókon.
Kiválasztotta a legnagyobbat, és a műhelybe szaladt kalapácsért.
A diót letette a sziklakert egyik kövére, és feltörte. Szerette, amikor a héj úgy válik le, hogy a bél épségben marad. Elmosolyodott, még azzal sem törődött, hogy fogszabályzója kibukkan.
Aztán megakadt, csak pislogni tudott néhányat. A héjdarabok között egy kicsi, nedves agy feküdt. Tekervényei halvány rózsaszínben csillantak meg.
Semmi kétség. Bár tizenegy éves lévén még nem tanultak róla az iskolában, múlt héten látott egy rajzot a biológia könyvben az emberi agyról, úgyhogy tudta, mi fénylik előtte a szikladarabon.
Szíve gyorsabban kezdett verni, ujjai fáztak. Megfogott egy másik diót, füléhez emelte, és megrázta. Arra számított, hogy tocsogást hall, de nem vett észre semmi furcsát.
Nyelt egyet, és a kezébe vette a kalapácsot. Ezt már nem sikerült szépen kinyitnia. A héj beszakadt, sok apró szilánkra esett szét, a bél megnyomódott…
…és rózsaszín levet eresztett!
Virág kezéből kihullott a szerszám. A pázsitot borító diólevelek tömény szaga megszédítette. Hányingere lett, meg kellett kapaszkodnia az egyik székben. Utálta a belsőségeket, még a májat sem ette meg, akárhogyan is készítették el.
Ajtócsapódásra ocsúdott. Nem is hallotta a kocsi motorjának zúgását, úgy elkalandozott. A diók látványa megbabonázta, szinte félve pillantott hátra. Az apja – magas, vékony férfi – levette napszemüvegét, és halványan rámosolygott. Kimért léptekkel sétált a ház bejáratáig.
– Szia, tündér! Valami baj van? – torpant meg.
Virág egy pillanatig nem tudta, mit mondjon. Pólója szegélyét markolászta, szandálos lábát bámulta. Nem akarta, hogy az apja közelebb jöjjön, és lássa, amit ő, de nem tudta megmondani, hogy miért.
– Fura ez a dió – csúszott ki a száján.
Apja homlokráncolva jött még közelebb. Tömény cigarettaszagot árasztott. Megállt a lány mellett, csípőre tette kezét, úgy bámulta a széttört és az ép diókat. Virág az elsőre mutatott, amelyen a legjobban látszott, hogy micsoda valójában.
Az apja felhúzta szemöldökét, aztán kezébe vette az agyat. Közel tartotta szeméhez, ajkát lebiggyesztette.
– Az íze? Az a furcsa? – kérdezte végül.
– Nem! – húzta el száját Virág. – A formája. Vagyis a sok barázda rajta, meg a színe…
– Mindig is ilyen volt a diónk. Nagyon szép egyébként. Nem véletlenül hagytam meg ezt a fát. Árnyékot ad, és szép termést hoz…
Virág azt akarta mondani, hogy ez nem is olyan, mint máskor. Dobbantani szeretett volna, és hisztizni, hogy az apja végre megértse, nem az van a kezében, aminek kellene lennie. Mégsem szólt, attól félt, hogy az apja megsimogatja a fejét, vagy azt mondja, hogy csak képzelődsz, megint élénk a fantáziád.
Vannak dolgok, amelyekről nem beszélhet az ember.
A férfi fogta a csillogó agyat, megtisztította a héj maradékától, és egyszerűen bekapta. Úgy roszogott a szájában, mint egy igazi dió, Virág képzeletében mégis megjelent a sárgult fogak közül szivárgó rózsaszín lé képe.
Szája elé kapta kezét, úgy rohant a házba, be a szobájába. Elheveredett az ágyon, nem érezte jól magát. A csillár imbolygott, minden zöldes színbe borult, és átható illatot árasztott.
Megpillantotta a biológia könyvet a polcon, ott támaszkodott a dinoszauruszos képeskönyv mellett. Levette, és fellapozta az emberi agyról szóló fejezetet. Rácsodálkozott, hogy mennyi részből áll, és most már megbizonyosodott róla, hogy nem tévedett.
Sóhajtva csukta be a könyvet, és hallgatta, hogy az apja fütyörészve vonul a szobába és bekapcsolja a számítógépet.

* * *

  Másnap reggel az osztálytársa, Bálint várt rá a kapu előtt. Egykedvűen rugdosta az ágakat az avarban, kócos hajába belekapott a szél. Szeplős arca felderült, mikor meglátta Virágot. A lány halkan köszönt, aztán hátraszaladt, felkapott egy diót, hogy megmutassa a fiúnak. Kirázta a hideg, amikor a csonthéj a tenyeréhez ért.
Eldobta, visszafutott, aztán zsebre dugta a kezét, úgy sétáltak a járdán az iskola felé.
– Megcsináltad a leckét? – kérdezte Bálintot.
– Meg – vont vállat a fiú. – Nézted este a filmet a tévében?
Virág nem szólt semmit, alig hallotta a kérdést. Agyakat látott maga előtt, nyálkájuk habzott, lecsöppent barázdált felszínükről. Kesernyés ízt érzett, ökölbe szorította kezét a zseb meleg rejtekében.
– Diót törtem – kezdte, de nem merte tovább mondani, pedig el akarta mesélni a felfedezését. Még a biológia könyvet is elrakta táskájába, hogy megmutassa a képeket az egyik szünetben.
Elképzelte, hogy Bálint csillogó szemmel lecsap a témára, és megkérdezi, milyen volt a színe, az érintése. Hogy mennyire volt undorító. Arról persze hallgatott volna, hogy az apja megette.
A fiú szó nélkül lépkedett mellette, néha belerúgott egy-egy kőbe.
– Jó kis film volt – mondta végül.
– Miről szólt? – sóhajtott Virág.
Bálint pufók arca felderült, még hadonászott is, úgy beleélte magát.
– Idegen lényekről, akik nagyon messzi bolygóról jöttek, hogy…
De a lány már nem is hallotta; a diófa árnyéka vetült gondolataira.

* * *

     Végül nem mutatta meg a biológiakönyvet sem Bálintnak, sem másnak az osztályból. Az órák nyomasztó lassúsággal vánszorogtak. Délután feltámadt a szél, Virág nyakát behúzva szaporázta lépteit hazafelé.
Az öreg diófa baljós susogással integetett felé a kertből, szinte megfeddte őt. Virág lesütötte szemét, úgy iszkolt befelé a házba. Kis híján elesett, amikor megbotlott egy göröngyben, szerencsére meg tudott támaszkodni a ház falánál.
Lába előtt egy diót pillantott meg. Ágastól törött le, héját félig zöld hús fedte. Virág levette válláról a táskát, és kotorászni kezdett a kulcs után. A füzetek alá szorulhatott, mint mindig.
Megint a dióra nézett. A héjat sötét foltok tarkították, némelyik szemnek is beillett volna. Az ágakból kisebb csonkok meredeztek. Éppen négy, mint egy ember keze és lába. Mintha terpeszben állna, és az egyik karjával integetne.
Ez csak ág! – mondta magának. Amikor rálelt a kulcsra az egyik könyv alatt, zihálva vett újra lélegzetet.
Félrerúgta a diót, és remegve ajtót nyitott.

* * *

   Másnap reggel Bálint nem várt rá.
Virág egy kicsit ácsorgott az út szélén, aztán felhívta a fiút. Az anyja vette fel a telefont, és azt mondta, hogy Bálint nem tud iskolába menni, mert belázasodott. A lány megígérte, hogy délután elviszi a leckét.
Arra gondolt, biztosan lehet valami összefüggés a dió és Bálint között. Az apja is nagyon csendes és furcsa lett, mióta mutatta neki az agyat. Olykor látszólag céltalanul járkált fel-alá a házban, szemöldökét összehúzta, mintha gondolkodna, de csak bámult maga elé. A vacsoránál percekig tartotta a villára tűzött ételt, félúton a tányér és a szája között.
Bálintnak is mesélt az agyról, erre ő is ágynak esett.
Úgy döntött, másnak nem említi ezt az egészet, és amikor tanulják majd biológiából azt a részt, ő úgy tesz, mint aki nem is hallott róla.
Az iskola végeztével Bálinték felé indult, akik ugyanabban az utcában laktak, öt perc sétára tőlük. Virág úgy vélte, ha Bálint nem annyira beteg, megcsinálhatják együtt is a leckét.
A kapunál Berci ugatta meg, de aztán vad farkcsóválásba kezdett. A lány becsöngetett, és amíg várt, hogy ajtót nyissanak, benyúlt a kerítésen megsimogatni a kutyát.
Bálint anyja nyitott kaput.
– Szia, Virág! – A lány vállára tette kezét, úgy kísérte be a házba. – Tegnap este Bálintnak hőemelkedése volt, de adtam neki lázcsillapítót, és borogattam a homlokát. Ma reggel elmentünk az orvoshoz is, azt mondta, hogy valami vírus támadta meg. Nem fertőző ugyan, de szegény Bálint egész héten nem mehet iskolába.
Bent a fiú az apja társaságában nézte a tévét, valami nyomozós sorozatot, ami Virágot sosem érdekelte igazán. Elég volt Bálint beszámolóit végighallgatnia. Mindketten sápadtnak tűntek, csak intettek a lány felé köszönésképpen.
– Elhoztam a leckét. Megcsinálhatjuk őket együtt.
– Jaj! – sóhajtott a fiú. Arca eltorzult, mint egy leeresztett labda. – Most gyengének érzem magam. Majd inkább később megcsinálom egyedül.
Virág leült melléjük a kanapéra, és átmásolta a feladatokat egy üres lapra. Bálint anyja sütivel és kólával kínálta. Amikor végzett a másolással, és az utolsó édes kekszet majszolta, észrevette, hogy Bálint már egyáltalán nem olyan letört, mint percekkel azelőtt.
A fiú maga alá húzta lábát izgalmában, úgy bámulta a tévét, néha cinkosan összenézett az apjával, amikor rájöttek egy-egy fordulatra. Virág elfintorodott. Nem igazságos, hogy ő töri magát, míg mások otthon viháncolnak.
Bálint apja rámosolygott, csálé fogai elővillantak cserepes ajkai közül. Virág lélegzete egy pillanatra elakadt, aztán elfordította tekintetét.
Szeme sarkából valami különöset vett észre. Visszanézett, de a férfi éppen akkor dőlt hátra a kanapén, és testével eltakarta azt az ágat, amely a hátából a támlába vezetett. Igen, valami ágféleségnek tűnt, esetleg vastagabb szárnak, mint amilyen a rózsáé. Csak éppen tüskék nélkül.
Virág szíve dörömbölni kezdett, lába elzsibbadt. Remegő kézzel pakolta el cuccait, a sütimorzsás tányért majdnem leejtette. Odavetett egy „köszönöm, viszlát”-ot, és kisietett a házból.
Még a kutyát sem simogatta meg, csak haza akart érni minél előbb. Kinyitotta a kaput, és beszaladt a házba, meg sem állt a szobájáig. Összehúzta magát az ágyon, hóna alá szorította az egyik kispárnáját, és magához ölelte a mackóját.
Mi történik itt?
Szavak és képek peregtek előtte, de mind értelmetlenül fakult a sötétségbe.
Hátul van fejsze, azzal ki lehetne vágni a diófát, úgyis az tehet mindenről. Sőt, az apjának van láncfűrésze is. Nagyot nyelt. Ha belevágna a vastag törzsbe, csak felhergelné a fát. Egy vastag ágat ejtene a fejére, ami feltörné a koponyáját, mint egy dióhéjat.
Nehezen vette a levegőt, a szoba falai nyomasztóan ölelték körül. Savanyú-kesernyés szag kúszott be, ahogy kinyílt a bejárati ajtó, és az apja lépett a házba. Már megint dohányzik, pedig azt ígérte, hogy leszokik róla – hasított a lányba.   Ugyanolyan büdös, mint a levelek odakint a kapu előtt.
Egy pillanatra eszébe ötlött az apja keze, a vékony, hosszú ujjak, a nikotinszennyes ujjbegyek. A ködös füstlehelet.
– Szia, tündér! – nézett be a férfi. Nem lépte át a szoba küszöbét, megtámaszkodott az ajtófélfában. – Csak nem…– nyelt egyet, tekintete egy pillanatra zavarossá vált. – Az iskolában történt valami?
Virág megrázta fejét. Elmondta, mit látott Bálintéknál. Hangja remegett, szája lefelé görbült. Amikor megpróbálta leírni az ágat vagy csápot, képtelen volt kifejezni magát. Csak hebegett, a szavak elakadtak nyelvében.
Arcát a mackóba temette.
Az egész teste megrándult, mikor az apja tenyere a hátához ért. Elhúzódott. Még néhány percig érezte a közelségét, aztán a férfi a saját szobájába vonult. Bekapcsolta a tévét.
Virág szipogva fordult a hátára. Rengeteget tévézik mostanában, gondolta. Mindegy, mi a műsor, sorozat, hírek, természetfilm, dokumentumfilm, csak ül előtte, és bámulja.
Mint Bálintéknál.
Nyelt egyet, gyomra remegett, hányinger kerülgette, de már tudta, mit fog tenni. Csak ki kell várnia a megfelelő pillanatot.
Egész délután úgy tett, mintha tanulna. Meg is írta a lecke nagy részét, de nehezen tudott a feladatokra összpontosítani. A toll végét rágcsálta, felhívta barátnőjét, és érdektelen dolgokról cseverésztek. Szíveket rajzolgatott a füzet szélére, és mindet sötétre színezte, aztán átfirkálta az egészet.
Már későre járt, amikor az apja kiment a fürdőszobába. Virág kivárta a zuhanyzó sistergését, aztán átsietett a másik szobába. A füle zúgott, minden pillanatban úgy érezte, valaki belép az ajtón. Az apró neszekre is felkapta a fejét.
Nincs sok ideje, sietnie kell, pedig csak egy pillantás az egész. Csak a lába ne remegne annyira! Leguggolt az ágy mellé, szíve a torkában dobogott.
Lehajtotta fejét, és benézett az ágy alá.
A rémület összerántotta arcizmait. Először nyikkanások szakadtak fel belőle, majd a sikoly fájdalmas sóhajként tört utat.
Az ágy alatt egy növény tekergőzött. Vastag szárán erek lüktettek, néhány levelén izzadságszerű cseppek gyöngyöztek.   Apró, világoszöld szőrszálai felborzolódtak. A lány szeme elkerekedett. A száron öblös, nedvedző virág nyílt, a rózsaszín szirmok között vöröslött tátogó belseje, mint egy éhes száj.
Virág az arca elé kapta kezét.
– Mi a baj?
A lány nem is sikoltott, hanem üvöltött, ahogy a könnyfátyol mögött megjelent az apja A dereka köré törülközőt tekert.  Szeme és foga betegsárgán villant, sűrű szemöldöke összeugrott zöldes árnyalatú bőrén.
Virág sípolva nyelte a levegőt, a görcsösen rátörő rohamoktól szédülni kezdett. Rongyként omlott a szőnyegre. Fel akart állni, de lába nem engedelmeskedett.
Az apja melléje lépett, kéregszerű karját nyújtotta, amelyen kicsiny pipacsok sarjadtak, és fülledt, mohó virágport szórtak felé. A törülköző alól egy szár bukkant elő, majd el is tűnt nyomban, mintha szégyenlős volna.
– Ne! – sikította Virág, és úgy csapkodott maga körül, mintha ocsmány bogarak raját akarná elhessegetni. Érezte, hogy az összes szőrszál felágaskodik bőrén, szinte le akarják tépni magukat a húsáról. Minden porcikájával menekülni akart, de csak a saját hajába markolt, és kiabált.
– Hagyd abba, Virág! – bugyborékolta az apja. – Megijesztesz! Hallod?
A kérges tenyér hozzáért, a kesernyés illat fojtogatni kezdte. Nem kapott levegőt, csak nyelte a semmit. Tüdője kohóvá változott, a lángok szívét nyaldosták. A gőz a fejébe áramlott, de nem tudott szabadulni, csak feszítette a koponyáját.
– Virág! Ne csináld ezt! Virág! Lélegezz!
A lány előtt felgyúltak a csillagok, minden egyes szívdobbanással egy újabb, amíg el nem takarták előle a sötét árnyékot, amely kétségbeesetten nyújtotta felé göcsörtös ágát.

* * *

  Fehér izzás ölelte körül, és Virág egy takaró alól hallgatta saját pityegő szívverését. Idegen illat telepedett nyálkahártyájára, mintha kanalas orvosság vegyült volna tisztítószerek savanyú szagával.
Mély, de barátságos hangok kapták ölükbe. Érthetetlen szavakat hallott, néha meleg kéz ért homlokához, rossz ízű folyadékot töltöttek szájába.
Beszéltek hozzá, és ő válaszolt, de az arcokat nem tudta felidézni. Eltorzult képekben jelent meg előtte a világ: elnyújtott, felismerhetetlen alakok hajoltak hozzá közel.
Minden tisztán és fényesen tündökölt.
Képek buktak felszínre az álomtengerből, emlékek, érzések, hangok és ízek. A múlt és a jelen karöltve táncoltak gondolatai fölött, nem tudta megkülönböztetni a valóságot a képzelettől.
Aztán megint az a keserű íz tapadt a nyelvére. Öklendeznie kellett. Bizsergés kúszott fel hátán, és tarkójába markolt.  Kinyitotta szemét. Sikoltani akart, de megnémult, csak halként tátogott, és csapkodott, ám karjai nem mozdultak, érzéketlenül hevertek teste mellett.
A fehér takaró peremén egy diófej jelent meg, nagyobb foltjai elmosódott szemként meredtek rá. Ágtestéből áglábak és -karok sarjadtak, azokkal kapaszkodott a vásznon a mellkasáig. Ott megállt, egyik karját felemelte.
– Szia, tündér – suttogta.
Virág válaszolni akart, de nem tudott, úgy érezte, keserű vattát tömtek szájába. Az is lehet, hogy álmodom, gondolta.
– És az is lehetséges – mondta a dióember –, hogy a kórházat álmodod. Vagy álom az egész életed.
Nem, nem! – nyögte volna a lány, de még a fejét sem tudta mozdítani.
– Emlékszel, mit tanultál az iskolában a dinoszauruszokról? – folytatta a jövevény. –Azt, hogy kihaltak. Egyszer csak, huss! – csapta össze rügytenyerét. – És máris az emlősök uralták a világot.
A dióember leült az egyik gyűrődésre, lábát keresztbe rakta.
– Itt az idő, hogy újból változzon a világ. Amit látsz, nincs többé! Az emberek fákká változnak, a fák pedig gondolkodni kezdenek. Hogy miért? Mert az emberek olyanok már, mint az állatok, pedig gondoskodniuk kellene.
Virág szeme sarkába könnycsepp gyűlt. Egyedül maradt, az anyukája csak ködös emlékként élt benne; néhány fakó fényképet hagyott maga mögött, mielőtt a felhők közé szállt. Az apja meg fenyegető, árnyékot hozó, keserű-cigarettafüst szagú fává változott, amelynek gyökerei a mocskos földbe vezetnek.
– A világűrből jöttünk. – A dióember felnézett. – Egy messzi bolygóról érkeztünk, hogy rendet tegyünk, és változtassunk a dolgokon. Talán így lesz a jó. Ki tudja?
Anya! – kiáltotta volna Virág. Vajon találkoztak az anyjával? Ott él valamelyik távoli égitesten? Az ágtestű csillagjáró felé fordult, de annak foltszeméből nem lehetett kiolvasni semmit. Nem válaszolt a kimondatlan kérdésekre, talán meg sem hallotta őket.
– Mennem kell. Sok a dolog még a világban – mondta végül, és felállt. – Álmodj tovább, tündér!
Azzal elsétált a takaró pereméig, és lemászott rajta.
Virág végre meg tudta mozdítani nyakát, de hiába forgatta fejét, apró vendégét nem látta már sehol.
– Gyere vissza! – kiáltott utána. Nem kapott választ. Karját lekötözték, hiába rángatta, nem szabadulhatott.
Aztán alakok vették körbe, meleg kezek fogták le. Éles szúrást érzett karján, és egy pillanatra kitisztult előtte minden.  Fehér köpenyes férfiak álltak az ágya mellett, szinte világítottak a zöldre festett fal előtt.
– Mi a baja, doktor úr? – suttogta az egyikük
– Sokkos állapotban van. Nagyon valószínű, hogy molesztálták. De még elég zavaros a kép.
Virág nem kapott levegőt. Saját sikolyát hallotta, és megint a homályba zuhant. A nyelve majd’ kibukott száján, úgy fuldoklott, de közben érezte, hogy lassan lélegzik. Hol vagyok?
A diófa föléborult, mintha el akarná takarni előle az eget. Hol az apját, hol a fát látta. Az ágak, mint görcsös karok nyúltak felé, cigarettaszagú levél tapadt szájára.
– Csitt! – súgta fülébe a szél. – Ez a mi titkunk.
A diók a hátába mélyedtek, recsegtek a súly alatt. A sárga fogak közt pipacsok nyíltak, mérgező virágport okádtak a világba.
A lány elalélt, elragadta a háborgó, zöld világ.

* * *

   Virág az ágyon ült, a hátát egy párnának támasztotta. Szeme alá karikákat nyomott az emlékek súlya.
Próbált semmire sem gondolni. Minden nap egyre jobban kiürült, mint a kancsó, amelyet túl sokat hordoznak, és amelyből minden lépésnél kilöttyen egy kevés víz.
A dióembernek igaza volt. Semmi sem olyan, mint azelőtt.
Elfordította sápadt arcát.
Ágya mellett embermagas növény állt. Hosszú levelei a mennyezet felé nyújtóztak, világos szárán halványkék szirmú virágok nyíltak. A bibék hosszú csápokként lógtak a padlóra, az egyikük fenyőtüskében végződött, és a lány karjába mélyedt.
– Új életet olt belém – gondolta Virág.
Hátradőlt, hagyta, hogy a virág nedve a testébe áramoljon, és édes nedűvel töltse fel ereit.

* * *

   – Csak a legszükségesebbeket pakold be – mondta Jutka néni.
Virág szót fogadott nagynénjének, és kinyitotta a szekrényt. Legszívesebben mindent itt hagyott volna. Nem akarta, hogy bármi is erre a helyre emlékeztesse.
Messzire fog költözni, András bácsiékhoz, ahol Jutka néni lesz az új anyukája. Végre lesz testvére, új osztálytársai.
Sóhajtott. Remélte, hogy minden rendben lesz.
Azt a néhány ruháját, amelyeket igazán szeretett, bedobálta a bőröndbe. Betette párnáját, és a mackót, a fényképalbumot az édesanyjáról, és egy órát, amely régóta nem járt már. A városban biztosan lesz valaki, aki meg tudja javítani.
Könyveket dobott az addigi halomra, és bezárta a táskát.
– Ennyi? – lepődött meg Jutka néni.
Virág bólintott. Felkapta a bőröndöt, és kicipelte. Nem nézett az apja szobája felé, attól tartott, hogy meglát valami szörnyűséget. A gyomrában remegő feszültség csak a bejárati ajtóhoz érve enyhült, majd újra felerősödött, amikor megpillantotta az öreg diófát.
A hideg szél belekapaszkodott a csupasz ágakba, zörgette a vén csontokat. A barna avar több rétegben borította körülötte a földet. Erjedő levél és korhadó fa szaga csapta meg. Virág letette a bőröndöt, összehúzta magán a kabátot.
András bácsi a kocsi mellett állt, kinyitotta a csomagtartót.
– Segítsek? – kérdezte.
– Ki kell vágni azt a fát – jelentette ki Virág. Ahogy kimondta, tudta, hogy nem lehet másképpen. Az apja hiába kerül börtönbe, ha a diófa továbbra is itt pöffeszkedik.
András bácsi felnevetett.
– Nem viccelek. – A lány mozdulatlanul állt az ajtóban. Hagyta, hogy az őszi szél az arcába marjon, hogy játsszon hajszálaival.
– Ugyan már! – tárta szét a karját a férfi. – Siessünk! Útközben megállunk ebédelni valahol…
– A fészerben van fűrész.
A férfi hosszan meredt rá. A lány eltökélte, hogy nem mozdul onnan, míg a fa le nem dől. Ha kell, maga fogja rostonként átvágni a törzsét.
– Úgyis öreg már – szólalt meg mögötte Jutka néni. – És csak elfogja a napot.
András bácsi sóhajtott, aztán fejcsóválva elindult a ház végébe.
Virág követte minden mozdulatát, minden léptét. Nem akart lemaradni egyetlen részletről sem. Emlékezni akart mindenre, ahogy az a pillanat is örökre beléégett, amikor a világ megváltozott.